Az álom és a valóság határa - Csendes csodák #1

Festő: Rob Gonsalves Forrás: Bored Panda (link a cikk végén)

Szinte minden egyes nap álmodom, gyerekkorom óta. Ha ébredés után rögtön felidézem, mit álmodtam, akkor meg is marad emlékként még néhány órára. Már hozzászoktam ehhez. Bár néha komolyan fárasztó álmok után ébredek. Ma inkább tűnődve mondtam magamnak, hogy "na, ez meg aztán hogy raktam össze"?!
Pap Gergővel álmodtam ugyanis. Ha nem ismerős a neve, ő egy tévés személyiség, akit mostanában Pimasz Úr-nak láttam óriásplakátokon emlegetni. Ezt a műsort még nem láttam, bár őt magát arcról legalábbis ismerem. De, miért is kerül a dokumentált Csendes csodák közé? A bejegyzés végén kiderül, hogy kisebbik fiam meglepő reggeli bölcsessége volt az, ami miatt idekívánkozott.

A történet úgy kezdődik, hogy néhány évvel ezelőtt húgomat látogattuk meg a férjemmel Dublinban. A hazaút kezdetén, a repülőtéri váróban vettem észre, hogy az ismert tévés személyiség is velünk utazik majd vissza Budapestre. Mókás volt számomra őt látni, bár ez nem is jó szó rá. Valahogy olyan mini izgatottság volt bennem. Olyan ez, mintha az ember belesne egy függöny mögé - amikor privát környezetben lát valakit, akit csak a tévék képernyőjéről vagy a mozivászonról ismert. Egy idősebb úr volt vele (utólag már összeraktam a hírekből, sajnos egy elég megrendítő okból utazott akkor egy rövid időre Dublinba). De, hogy hogyan keveredett ő az álmomba...?

Volt ugyanis egy - számomra zavarbaejtő, na jó, nevezzük nevén, abszolút ÉGŐ - szituáció a visszaút végén. A repülőn semmi nem történt, leülve a helyünkre még egyszer körbeforogtam, konstatáltam hol ülnek (mintha bármit számítana..., de, hát az ember ilyenkor forog és megnézi nem?), s nyugodtan utaztunk vissza férjemmel Budapestre. Aztán, amikor leszálltunk, történt egy kis kavarodás, nem jött elég busz, ami a géptől a főépületbe vitt volna bennünket, mindenki ott téblábolt, az eső is zuhogott, alig fértünk fel a buszokra.

Most jön az ÉGŐ rész... Szóval, ott állunk a tömött buszon, elázva. Jómagam, háttal az ajtónak, középen, szemben velem a férjem, körülöttünk mindenütt emberek. Erre félhangosan (azt hittem, halkan beszélek), megkérdeztem Matyit:
- Na, remélem Pap Gergő is felfért és nem maradt le!
Matyi szélesen vigyorog.... én kérdőn ránézek....
Pontosan mögöttem pedig, megszólal a híres riporter az ismert búgó hangján: - Ne tessék aggódni, itt vagyok!
Ááááááááá... Na, most mit mondjak neki?! Dzsízösz! Mindjárt elsüllyedek! Kész!
Hátrafordultam. Tényleg ott állt mögöttem és rám nézett. Nem nevetett.
De ilyen nincs, nem igaz?!?! Na, gyorsan megszólaltam:
- Na, jól van, akkor megnyugodtam! - mondtam és innentől a 10-perces buszúton szótlanul és rezzenéstelen arccal "röhögtünk" Matyival, egymás szemébe nézve. Kábé visszatartott lélegzettel.

Na, de térjünk vissza a ma reggeli álmomba. Ez lehetett az az interakció, amit az agyam megjegyzett és így ebből az emlékből "táplálkozhatott", hogy összerakja a mai álmot. Gondoltam én.

Ugyanis, azt álmodtam, hogy vagyunk valahol, egy hotel recepcióján ülünk együtt egy lány (akit az álmomban jól ismertem, de igazából nem emlékszem rá, hogy ki az?), Pap Gergő és én. Hárman ülünk, várakozunk és lazán csevegünk. Úgy vettem ki az érzéseimből, hogy valamilyen közös ügyünk lehetett, mert magabiztos és nyugodt voltam, természetes volt a helyzet és jóban voltam mindkettőjükkel. Röhögtünk, meg ilyenek, mint régi munkatársak, akik hozzászoktak már efféle szituációhoz. De, még azért nem haveri szinten csevegtünk.

Nem tudom, mire vártunk, de ők kimentek jobb oldalt egy teraszra, és ott leültek, azt hiszem, valamilyen kávé vagy fagyi mellé, én később értem ki hozzájuk.

Az álmaim nagyon valóságosak szoktak lenni, teljesen érzékelem az álombeli érzéseimet, s ezeket tudom legerősebben felidézni. Az arcokat és a helyeket kevésbé, de az érzéseimet igen. Nos, mentem feléjük én is a teraszra, és akkor döntöttem el, hogy most, bedobok egy vicces témát. Felidézem Gergőnek ezt a Dublinból hazafelé tartó reptéri sztorit, kíváncsian várva, vajon mit szól majd hozzá. Izgatottan mentem feléjük. Ezért is mondtam, hogy nem voltunk haveri szinten, csak ilyen ismerős munkatársak vagy mi, amikor még az ember, nem igazán biztos benne, hogy milyen hatást vált ki majd, ha elmond egy történetet. Biztos ismerős, amit írok.
Szóval, már nyitnám is a számat, hogy belekezdek, erre FELÉBREDTEM!!

.... és nem tudtam sem elmondani, sem megvárni, mit mond. Marha nagy jelentőségű eset, tudom (most ironizálok!), de azért én mégis kíváncsi lettem volna, szóval, hogy röhögjünk egy jót ismét, milyen vicces volt a helyzet.

Ezt nem szeretem egyébként, amikor ilyen váratlanul ér véget a sztorim...

Nos, ma reggel ezt pontosan így el is meséltem a a srácoknak. Ilyenkor reggel kb. fél héttől - hét óráig együtt töltjük a reggelt, mindenki próbál magához térni, kávé, kakaó mellett. A nappaliban ülünk együtt, szerencsés esetben négyesben, azaz, ha épp "apa" is itthon tölti a reggelt. Ma is így volt.

És most jön a csendes csoda. Balikám (11 és féléves), így kora reggelre, ezt a magvas bölcsességet találta kimondani a fenti történetet hallva. Nem fogok hosszú kommentet fűzni hozzá, ki-ki döntse el, mit von le belőle. Én csak néztem rá, hogy ezt így hogy?!, meg, hogy éhgyomorra, fél hétkor, hát köszi.... Honnan veszi, és mitől gondolta ezt, vajon? Ezt mondta szó szerint, a fenti történetet hallva:

"Anya, te most megpróbáltál kapcsolatot teremteni az álom és a valóság között. Ezért megszakították."

Kicsim, honnan tudsz te ilyen gondolatokat? Hogyan jutnak ilyesmik az eszedbe? Lehet, hogy így van, ahogy mondod? De, ha nem, akkor is! Akár egy felnőtt is így gondolkodhat mindezekről.... Kik szakították meg? Hol van az álom és a valóság határa?

Köszönöm, hogy ezen tűnődhettem egy pár pillanatig, miközben a szép szemeidbe néztem... Köszönöm, hogy az anyukádként veled élhetek. Szeretlek.

Budaházi Brigitta

E cikk illusztrációja a Bored Panda-n megjelent Rob Gonsalves festőről írt cikkben jelent meg. További érdekes festmények is szerepelnek ott, érdemes megnézni!